Mikor a „Szentlélek” kifejezés a valóságban ugyanaz, mint Isten lelke vagy tudata, nem ok nélkül kezdi a biblia a teremtés elbeszélést ekképpen:”Isten szelleme rezgett a víz felett. ”De most itt az ideje mikor a „Szentlélek” fogalom a továbbiakban nem egy absztrakt fogalom fog lenni. Ennek az oka az, hogy ha az energia, ami a fogalom mögött rejlik nem lesz felfedve és a valódi természete a reális tudás formájában nyilvánvaló minden fejlett ember számára, akkor az emberiség soha nem fog megszabadulni a háborúnak a terheitől és nyomorúságától. Akkor soha sem fognak tudni kórházak és gyógyintézetek, mankók és protézisek nélkül meglenni. Éhínség, rabszolgaság és elnyomás fogja még mindig uralni a földi ember kultúrájának nagy területeit és az annyira rég várt tartós béke csak egy ábránként marad meg.

Mi akkor a „Szentlélek”? Ja, mi a lélek egyáltalán? A lélek élet, és az élet az, ami a szervezetet élővé teszi. Mikor a lélek vagy az élet teljesen elhagy egy szervezetet, egy hulla lesz belőle. Mi akkor azt mondjuk arról a lényről, aki korábban megnyilvánult a szervezeten keresztül, hogy ez eltávozott, meghalt. Ez a szervezet, ami korábban élő kinyilvánulása volt az életnek és léleknek, mozdulatlanul fekszik és a felbomlása felé halad. De ha mindamellett megvizsgáljuk ezt a halott szervezetet, látjuk azt, hogy ez még mindig tartalmazza azokat a szerveket, amelyek korábban lehetővé tették ennek az élő megjelenését. Az agy, a szív, a tüdő, a vesék, a mirigyek, belek stb.. amelyek ott voltak korábban, azok most is ott vannak, abszolút semmi látható sem hiányzik, semmi fizikai. De mégis kell, hogy valami hiányozzon, ami korábban a szervezetet élővé tette. Hogy ez semmi lenne, mikor ez láthatatlan, ez a röntgensugarak és rádióhullámok korszakában egy túlságosan abszurd felfogás azért, hogy ezt komolyan lehessen venni. Manapság egy rendíthetetlen tudományos tény, hogy a szilárd, folyékony és gáz formájú anyagokon kívül létezik egy negyedik formájú anyag is, mégpedig a sugár formájú anyag. Senki sem tudja kétségbe vonni azt a tényt, hogy a különbséget egy hulla és egy élőlény között nem valami fizikailag látható határozza meg, hanem avval hogy, ami korábban, mint vágy, akarat, cselekedet, röviden szólva viselkedés, most eltűnt. Csak ezeknek a funkcióknak a szerszáma maradt meg. Az, ami eltűnt, az tehát az alapvető volt az élőlénynél, amit a szervezet korábban képviselt. De mikor az, ami mint vágyként, akaratként vagy sóvárgásként nyilvánítja ki magát, a legfontosabb a szervezetnél, tehát egy ténnyé válik, hogy ez az, ami az elsődleges és nem a szervezet, ami tehát csak egy eszköze ezeknek a megnyilvánulásoknak. Ezek azok az erők, amelyek képesek a szervezetet mozgatni és cselekedni nem pedig fordítva.

Ugyanúgy, mint ez a földi emberrel van, szintén úgy van az állatokkal, ja, mindennel, amit élőnek nevezünk. Mikor ez a „valami”, ami kifejezi az életet, elhagy egy növényt vagy egy állatot, elhervad vagy meghal azoknak szervezete. Mikor minden látszólag elhalt vagy elhervadt növények és fák tavasszal ujra zöldülnek és virágoznak, ez annak a kinyilvánulása, hogy az a láthatatlan valami, ami az elmúlt évben elhagyta ezeket, most újra visszatért. Ez a láthatatlan valami, amit az életnek vagy az élőnek nevezünk, és ez, mint tudjuk, egyáltalán nem részlethiányos, annak ellenére, hogy nem tudjuk megfogni vagy érezni ezeket e részeket ugyanúgy, mint mi képesek vagyunk felfogni, megmérni a fizikai szervezetnek a részeit, ennek a szerveit, végtagjait és agyát. Az élet tehát nemcsak egy erő, ami áramlik be a szervezetbe és ezt élővé teszi. Ez az erő szintén szervezett és be van osztva különleges, egymástól különböző hullámhosszokra. Ez a megszervezés képzi azt, hogy néhány szervezet ember lesz, mások állatok és megint mások pedig növények. És hogy ez az erő jelen van az ásványi anyagok világában is megjegyezhetjük itt a teljesség kedvéért.

Mikor ez a határtalan tömege a fizikailag különböző dolgoknak, amelyeket ez a láthatatlan erő vagy matéria irányít, ami inkarnál a szervezetekbe, köztudomásúlag létezik. mint egy mindenki számára nyilvánvaló tény, az is egy tény fog lenni, hogy ez a láthatatlan erő előzőleg kell, hogy megmunkálva legyen szervvel vagy szervekkel, amelyek nem fizikai természetűek. Miképpen tudná ez különben megmutatni magát sokféle különböző fizikai formákban, amiket szemlélni tudunk, és hogy tudná a fizikai anyagot, hogy ilyen sokféle szervezetben megjelenjen, amelyekkel mindenhol körül vagyunk véve? Ez a láthatatlan szerv vagy szervezetek, amelyeken keresztül az ugyanúgy láthatatlan lélek alkot és megtestesül a fizikai szervezetekbe tehát kifejezése annak, hogy létezik egy világ a fizikain kívül, egy világ, ami csak szellemi természetű lehet. Mikor ez a világ meg tud testesülni vagy uralni tudja a fizikait és nem ellenkezőleg, akkor megtaláljuk itt az élőlénynek valódi világát vagy a születési helyét, egy világot a halálon túl. A halál sohasem jelent egy megsemmisülést vagy egy totális megszűnést. Az élőlény egy szellemi lény és egy szellemi világ lakója. Hogy ez egy rendíthetetlen tény azt lehet látni az által, hogy mindaz, amit a tudatunknak nevezünk, tapasztalataink és átéléseink csak a gondolatok formájában tudnak megjelenni, amelyek teljesen pszichikai természetűek. Ha ezek fizikaiak lennének, akkor nem kellene átfordítani fizikai beszédre vagy írásra, vagy pedig valami más formában átvinni fizikai anyagba. Hogyha ezek fizikaiak lennének, akkor bárki láthatná ezeket, és akkor nem lenne szükség elmondani vagy leírni ezeket.

Azért, hogy a vágyainkat és kívánságainkat, sóvárgásainkat, tudásunkat és szándékainkat megérthetővé tudjuk tenni a környezetünk számára, szükséges hogy átfordítsuk ezt a bennünk rejlő pszichikai állapotot beszédre, írásra vagy hangra. Ezáltal látjuk azt, hogy ami az élő a világmindenségben, ásványokban, növényekben, állatokban és az emberekben, az szellem. A szellem a maga részéről tudat és a tudat pedig gondolatok. A gondolatok tudás, elképzelések, kívánságok, gyűlölet, keserűség és harag, ugyanúgy, mint szimpátia, megértés és szeretet. A szellem tehát két nagy ellentétként jelenik meg: tudatlanság és tudás. Ez által eljutottunk a fő problémához ebben a fejezetben ami: a „Szentlélek”.

Természetesen minden szellem a legmélyebb elemzésében szent. Mikor az univerzum szellemének az összes megnyilvánulásról van szó, akkor ennek a szellemnek az állapota tökéletesnek mutatja meg magát, innét az örökkévaló mondás: „És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó”, vagyis öröm és áldás mindennek és mindenkinek. A földi ember számára mégis van olyan lélek, ami nem szent, vagyis nem öröm és áldás mindennek és mindenkinek. Ellenkezőleg, úgy mutatja magát meg ez a lélek, ezek a gondolatok, mint kárhozatnak és fájdalomnak az okozója az élőlényeknél. Egy lelket, ami kárhozatot, fájdalmat és szenvedést teremt, és tönkreteszi más emberek boldogságát és létezését, nem lehet szentnek minősíteni. Ez a lélek az, ami jelenleg a földi emberek társadalmat gyötri. Túlságosan sokan hisznek abban, hogy örömet és áldást tudnak maguk számára teremteni az által, hogy megsokszorozzák az ötödik parancs megsértését: „Ne ölj”. Ez által lesznek képviselői annak a fogalomnak, ami a fagy és hideg formájában megállítja a növényi és állati életet télen. Ezeknek az embereknek a szelleme tehát halált okozó és a viselkedésüket emberi értelemben nem lehet szentségesnek nevezni. Ez csak a világmindenség vezetése előtt szent, mert az élőlények lehetősége nélkül, hogy halált és átkokat tudjanak kiváltani, sohasem tudnák felfogni a különbséget a jó és a rossz között, a különbséget, hogy mi az, ami áldást okoz és mi az, ami átkot. Mikor átok, halál és a pusztulás meg tud történni az élőlények között, akkor ez, egy kozmikus perspektívából az Isten saját kilátóhelyéből szemlélve, szükséges azért, hogy az ember a saját szabad akaratán keresztül meg tudja tanulni, miképpen tudna elsajátítani egy olyan cselekvésmódot, ami csak örömet és áldást tud teremteni más élőlények számára. Ezeknek a szabad lehetőségeknek a hiányában, hogy mentális sötétséget, szenvedéseket és halált tudjon létrehozni, sohasem tudna egy élőlény saját egyéni tudásán és értelmén, egyéni tapasztalatokon át eljutni egy olyan cselekvésmódhoz, ahol száz százalékig, Isten hasonmásaként jelen meg. Ha úgy lenne, hogy az élőlénynek nem lenne valami lehetősége, hogy sötétséget teremtsen, hanem teljesen automatikusan jó és szeretetteljes tudna lenni, akkor nem lenne neki semmilyen tudata, hanem csak némi masinaként tudna működni. Hogy a szeretet nem csak valami jó hanem a leg elképzelhetőbb jó, ennek az átélését csak a realisztikus találkozásával a jóságnak az ellentétével lehet elérni. Kozmikus nézetből minden lélek tehát szentséges.

De most tehát az embernek a „Szentlélekhez” való viszonyáról van szó. Az emberiség egy olyan fejlődési fokozaton van, ahol az istenség alakítja őt a saját képmására, vagyis megtanítja, hogy ismerjen meg minden rosszat és sötétséget, úgy hogy ő a saját szabad akaratával elköveti a sötétség tetteit. Mikor ezen a tevékenységen át a felebaráti szeretet törvény ellen cselekszik, kikerülhetetlenül kivált olyan erőket, amelyek ellene fordulnak a szerencsétlen sors formájában. Szerencsétlen sorsok eszerint ott jelennek meg, ahol az élőlény szerencsétlenséget, kárhozatot, fájdalmat és szenvedést okoz a környezetének. Ezen a mentális területen belül tehát nem a Szentlélek elvét nyilvánítja ki, hanem a mentális tél elvét. De a tél elve mindamellett halált okozó. Azáltal, hogy kiváltja ezt az elvet életeken át és ennek a hatásait aratja egy szerencsétlen sors formájában, az élőlény kivétel nélkül fel fogja fedni a boldogtalan helyzetének okát és elkezdi szellemét szentté alkotni, vagyis kapcsolatba hozza az világegyetem szeretet erőivel. Mikor nekünk a természeten keresztül van lehetőségünk, hogy átéljük a különbséget a tél és a nyár, nap és éjszaka között, ez pontosan azért van, hogy tudjuk látni a különbséget a két megnyilvánulás között, a halált okozó és az életet adó az, ami pusztulást teremt és azok, amelyek áldást, örömet és boldogságot teremtenek az élőlényeknek.

Az, aki gyűlöl és üldöz, az, aki a keserűségén, haragján és csalódottságán át gátolja más emberek örömét és boldogságát és rábír embereket, hogy boldogtalannak érezzék magukat, túlságosan nagymértékben kapcsolatban van a tél elvével és szükséges, hogy a következményeit viselje ennek. Ő nem azt a szellemet idézi elő, amelyik a tavasz csodálatos életét váltja ki a felebarátjának a tudatában, az a szellem, amely feléleszti a csillogást a reménytelen beteg szemében és előtöri a mosolyt a gyászoló arcán.

Az embernek szükséges tehát megtanulni, hogy lehet a lelkét szentté tenni. Ugyanolyan fokozatban, miképpen önmagát képes gyakorolni abban, hogy csak azért éljen, hogy az embertársait boldoggá és jókedvűvé tegye, akkor kapcsolatban van avval az életformával, ami a nyár elve, az életforma, ami életet ad, és amelyik lehetővé teszi szentnek a lelkivilágát éppúgy, mint az Isten lelke. Hogy valakinek a lelke ilyenformán azonos az Istennel okozza azt, hogy az ember Isten képmása. Azáltal, hogy valaki Isten képmása lett, megnyílik a tudata és részese lesz Isten tudatának, vagyis átéli a nagy beavatást vagy a nagy születést. Ettől a pillanattól fogva mikor ezt teljesen átélte valaki és kozmikus tudatot kapott, szellemileg szuverén lett. Akkor a világmindenség legmagasabb tudása van a lelke mélyén és a továbbiakban nem kell neki másokon keresztül tudást elsajátítani. Akkor átéli a világmindenség legmagasabb tudását és bölcsességét a saját egyéni érzékein át és akkor látni fogja, hogy a Szentlélek fénylik minden élőlényben, függetlenül attól, hogy ezek miképpen jelennek meg pillanatnyilag. Ha ezek banditák, rablók, gyilkosok vagy csak egyszerű rágalmazók, tény, hogy ezek csak most azt tanulják meg, hogy miképpen nem kell viselkedni a valódi életben a földi tévelygés és tévhit mögött, miképpen nem lehet élni, ha valaki egy akar lenni Istennel. Evvel a legmagasabb fokú szellemi átéléssel maga mögött, az ember végleg kilépett a mentális télnek a hideg és halált hozó területéről és a helyett belépett a kozmikus tavasznak a melegítő és életet adó gondolat zónába. Az örök Atya isteni szelleme átjárja most a tudatát, és a vándorlása az életen át fog, neki köszönően lenni egy megszakíthatatlan kinyilvánítása a világmindenség örök alaphangjának: szeretet a felebarátoknak, ami a fényesség az örök Lélekben a vizek felett.

29.2 A méretek és súlyok nem adhatják meg az élet rejtélyének megoldását
A világegyetem titkának vagy rejtélyének megoldása nem a méretek és súlyok kérdése, ahogyan az élő lény misztikája vagy titka sem oldható meg annak méretének, térfogatának, alakjának és színének ismeretével.
A világegyetem végtelen, minden méretet magában foglal. Valami, ami minden méretet magában foglal, azt lehetetlen mérettel kifejezni. Valami, ami minden méretet magában foglal, szintén nem fejezhető ki számokkal. Amíg csak olyan dolgok kutatására vagyunk beállítva, amelyek számokkal vagy méretekkel és súlyokkal fejezhetők ki, addig a tudomány zsákutcájában találjuk magunkat. És semmilyen választ nem kapunk az élet valódi fő kérdéseire: Mi az élet, mi az élő lény, halhatatlan-e, és mi a világegyetem? És itt felmerül a kérdés, hogy egyáltalán mire jó az élet rejtélyének megoldása. De erre ismét vissza kell kérdezni: Hogyan lehetne másképp legyőzni az összes szenvedést és nyomort, a depressziót és az életuntat, a bánatot és a betegséget, valamint a mindent átható „mindenki háborúja mindenki ellen” jelenséget? Ezeket és hasonló nagy kérdéseket nem lehet számokkal megválaszolni.
Nem segít az sem, ha ismerjük a fény sebességét, a csillagok közötti távolságot, az atomok és elektronok szerkezetét, a Föld forgását és a Nap pályáját az űrben stb., ha súlyos betegségekben szenvedünk. Ez a tudás nem nyújt vigaszt a gyász idején, ahogyan a depresszió és az életunt érzés ellen sem segít. Ha a számok és a súlyok megoldanák az emberek ilyen életproblémáit, akkor a Föld már régóta az angyalok világa lenne, ahol nincs bánat, sírás vagy fájdalom. De nem így van.
A világ a bánat, a halál és az életet tönkre tevő betegségek csúcspontján van, bár az emberek uralják a fizikai anyagot, gombokat nyomkodnak, és a természet ember által befogott erői dolgoznak ugyanazon lényért. Ennek ellenére ez a zseniális tudás és képesség a materiális területen nem akadályozza meg az embereket abban, hogy analfabéták maradjanak az élet rejtélyének vagy az élet titkának megoldása tekintetében.

29.3 A világ végtelen mind időben, mind térben és nem lehet megmérni. Az időn és téren kívüli „valami” csak egyféleképpen értelmezhető, mégpedig „valami, ami van”.
Ahhoz, hogy megtaláljuk az élet rejtélyének megoldását, ki kell lépnünk a materialista tudomány zsákutcájából. Ez nem a materialista tudomány lekicsinylése, hanem inkább annak védelme. Hiszen a materialista tudomány nagy zsenialitással oldja meg azokat a területeket az élet misztikájában, amelyekre rendeltetett és amelyekre képes. Azt követelni tőle, hogy olyan problémákat és rejtélyeket oldjon meg, amelyek teljesen más természetűek, mint a méret, a súly, a térfogat, a forma és a szín, olyan, mintha azt követelnénk tőle, hogy legyen szakértője olyan dolgok és jelenségek ismertetésének, amelyek egy teljesen más valósághoz tartoznak, mint az, amit meg lehet mérni.
Mi is ez a másik valóság? Az a valóság, amelyhez eljutunk, amikor megértjük, hogy a világegyetem végtelen mind időben, mind térben, és ezért megjelenése nem mérhető meg senki számára. Ezért nem lehet semmiféle idő- és térdimenzió eredménye. Ennek ellenére létezik. Tehát itt valami olyasmivel állunk szemben, ami időn és téren kívül létezik. Itt találkozunk először egy olyan valósággal, amely más természetű, mint az a valóság, amit meg tudunk mérni. Mivel ez a „valami” időn és téren kívül van, csak egyféleképpen lehet értelmezni, mégpedig úgy, hogy ez csak „valami, ami van”.
És itt eljutottunk egy szilárd valósághoz, amelyet nem tudunk eltüntetni. Sőt, még többet is felfedezhetünk ebben a valóságban, amely szintén nem tartozik az időhöz és a térhez. Tudjuk, hogy ebben a „valamiben” zajlik minden teremtés, minden mozgás, ahogyan azt is tudjuk, hogy kizárólag ez a mozgás vagy teremtés hat az érzékeinkre. Amit tapasztalunk, tehát nem az a „valami, ami van”, hanem valami, ami ebben a „valamiben” található. A mozgásnak köszönhetően ez reagál az érzékszervekre, amelyek szintén mozgás, és így keletkezik az, amit életélménynek nevezünk.
Az élet átélése tehát valójában csak egy sor -erősebb vagy gyengébb – összeütközés érzékszerveink energiája és a környezet energiája között. Mivel a mozgások sebessége és ereje különböző, az ütközések ereje is különböző. Ezeket a különböző ütközéseket tapasztaljuk meg érzékszerveinken keresztül, és ezek válnak bánatunkká és örömünkké, egészségünkké és betegségünkké, békességünkké és viszályunkká környezetünkkel. Bizonyos esetekben ezek az érzékszervi ütközések szilárd anyagként hatnak, más esetekben folyékony, légszerű és sugárszerű anyagként. Így fogalmunk lesz az anyagokról és mi magunk is tudunk ezekkel az anyagokkal zsonglőrködni. Ezt a műveletet teremtésnek nevezzük.

29.4 Az énünk, amely örök valóság, akárcsak a világegyetem, szintén rendelkezik a „valami, ami van” elemzéssel. Van egy teremtett és egy örök oldalunk. Két világ létezik, a tér-idő dimenziós és az örök világ.
Most már láttuk, hogy ebben a „valami, ami van” nem csak mozgás és mozgások ütközései és reakciói vannak, hanem van valami, ami ezeket megtapasztalja, például mi. Mi vagy kik vagyunk? Ahhoz, hogy tisztázzuk, kik vagyunk, el kell ismernünk, hogy nem lehetünk azonosak a szervezetünkkel, mert az csak mozgást képvisel, függetlenül attól, hogy ez a legkisebb mirigyfunkció vagy agyrezgés, ahogyan az izomzat és a csontváz is mozgást vagy rezgést képvisel. Az énünkben nem lehetünk azonosak ezekkel a mozgásokkal, amelyeket nemcsak tapasztalunk, hanem magunk is elindíthatunk, vagyis teremthetünk. De ha nem tartozunk a mozgáshoz, akkor nem vagyunk mérhetőek sem. Így időn és téren kívül is létezünk.
Mi, azaz a legbelsőbb énünk itt sem férfi, sem nő, sem nagy, sem kicsi, sem gonosz, sem jó. Tehát itt nincs más elemzésünk, mint amit maga a világegyetem ad, nevezetesen „valami, ami van”. Most már tudjuk, hogy az a „valami”, ami bennünk van, az a mi saját énünk. Ennek nincs se kezdete, se vége. Ez az örök valóság, úgy, mint a világegyetem. Énünk felülmúlja a mozgást, mivel képes átélni és megtapasztalni a mozgást teremtés formájában. Ezen a teremtésen keresztül valósággá teszi a létezését. Valamint azt is tudjuk, hogy e nélkül az énünk nélkül a szervezetünk bomlásnak és pusztulásnak van kitéve.
Az élőlény a szervezetével tehát egy ént és egy mozgáskombinációt alkot, amely reagál a külső mozgásokra, és maga is mozgásokat indít el. Tanúi vagyunk tehát annak, hogy a mozgások mögött van egy eredet, ami nélkül lehetetlen a logikus teremtésnek formálnia magát. Mindannyian alkotók és alkotások vagyunk, és így két világot képviselünk, a tér-idő dimenziót és az örökkévalót. A tér-idő dimenzió a szervezetünk és alkotásaink.
Amit alkotunk, azok a megnyilvánulásaink, ez az énünk létezésének kinyilatkoztatása ezen a teremtésen túl. Az, hogy emberi lények vagyunk, csak az énünk által létrehozott ideiglenes együttes kombinációja az anyagnak, az energiáknak és a mozgásnak, de ez nem a mi valódi magunk. És akkor mi van a világegyetemmel? Az is végtelen, időn és téren kívüli, „valami, ami van”.

29.5 A világegyetem, amelyben mi is élünk, egy élőlény szervezete. Boldogságunk és boldogtalanságunk attól függ, hogy harmóniában vagy diszharmóniában élünk-e az élőlény, Isten szervezetével.
Az élőlények hasznára, örömére és áldására váló mozgásai az univerzumnak a teremtmények vagy az anyagok logikai összetételeiben is megnyilvánulnak, amely azt is megmutatja, hogy azok gondolatok eredményei, pontosan úgy, mint az emberek megnyilvánulásai és teremtményei. Az ember megnyilvánulásai és teremtményei élőlénynek mutatja az embert, ehhez hasonlóan a természet vagy az univerzum teremtményei élőlénynek mutatják az univerzumot vagy a világegyetemet.
A világegyetem az örök én szervezete, ugyanúgy, ahogy a mi szervezetünk a mi énünk szervezete. A világegyetem egy élőlény szervezete, amelyben mi a szervezetünkkel együtt létezünk. Mindennapi életünk megélése attól függ, hogy a mi energiánk, anyagunk harmonikusan vagy diszharmonikusan működik-e együtt ennek a nagy szervezetnek az energiáival. Ettől a viszonytól függ boldog vagy boldogtalan sorsunk. Az életélmény tehát a világegyetem szerkezetéhez való viszonyunk terméke, hasonlatosan a bennünk élő mikroorganizmusaink hozzánk, a mi szervezetünkhöz való viszonyulása általi életélményéhez.
Cselekedeteink által diszharmóniába kerülhetünk a világegyetem szerkezetével, azaz diszharmóniába Isten szervezetével, és sorsunk boldogtalan lesz, ahogyan diszharmóniába kerülhetünk saját szervezetünk mikroorganizmusaival is, és betegséget tapasztalunk, ami szintén része a boldogtalan sorsnak. Az Isten szervezetével és a saját szervezetünk mikroorganizmusaival való harmónia által Isten képmására teremtett tökéletes emberré válunk. Ez a teremtés nagy célja.

29.6 A kozmikus világkép – lényegét tekintve, – azt mutatja, hogy az élő világegyetem a legmagasabb tudatosság megnyilvánulása, maga a fizikai és lelki teremtés és létezés.
A világkép szerint a világegyetem egy élőlény, a legmagasabb tudatosság megnyilvánulása, a fizikai és lelki teremtés és létezés kifejezése. Ezt az élőlényt imádják az emberek évezredek óta – és joggal – Istenként.
Mi mikrolények vagyunk ebben az Istenségben, így anatómiailag kapcsolódunk hozzá, ebből következik, hogy minden fizikai és lelki jólétünk kizárólag annak a függvénye, hogy örömöt és áldást jelentünk-e minden más élőlény számára. Ha nem gondoskodunk fizikai szervezetünkről, és nem teljesítjük annak létfontosságú egészségügyi igényeit a táplálkozás és a higiénia terén, akkor kisebb-nagyobb mértékben tönkre tesszük a saját szervezetünkben élő mikrolények életét és jólétét, ami betegségekhez vezet. Ha haragot és keserűséget érzünk más lények iránt, és üldözni akarjuk őket, mert úgy véljük, hogy rosszat tettek velünk, akkor valójában Isten szervezetének mikró lényeit üldözzük. Istennek el kell kezdeni harcolni ellenünk, hogy megőrizze saját szervezetének egészségét. Istennek ez a harca a testében vagy szervezetében lévő egészségtelenséggel olyan pontossággal és precizitással zajlik, hogy „amit az ember vet, azt aratja”. Igen, sőt, „minden hajszála megszámlálva van”, ahogyan „egy veréb sem eshet a földre Isten akarata nélkül”. Nem is olyan furcsa, hogy ez a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” elve minden törvény teljességét jelenti.

29.7 Az egészség, a boldogság és az életöröm útja az, hogy örömöt és áldást jelentsünk mindennek, amivel kapcsolatba kerülünk
Ezzel a világszemlélettel olyan útra léptünk, amely nem zsákutcába vezet, ez egy nyitott út direkt annak a megértéséhez, hogy a világegyetem az időn és téren átívelő, örök Isteni organizmus, amelyben mi, mint ugyanolyan örök lények, „élünk, mozgunk és vagyunk”, valamint a viselkedésünk, legyen az boldog vagy boldogtalan, kizárólag egy anatómiai jellegű kérdés.
Minden élőlény egy nagyobb szervezet életfunkciója. Ha gondolkodásunkkal és viselkedésünkkel más, ugyanazon szervezetben élő lények életét romboljuk és azokat életképtelenné tesszük, akkor betegségeket és egészségtelenséget okozunk abban a nagy szervezetben, amelyben éljük az életünket. Itt könnyen látható, hogy a világban minden szenvedés alapvető oka a tökéletes anatómia megsértése, annak az anatómiának, amelynek erejével a világ összes élete egy egységbe van összekapcsolva.
Láttunk egy másik, életet adó gondolkodásmódot, amely megmutatja nekünk, hogy mi ebben az egységben egy örökké közreműködő központ vagyunk, és hogy az egyetlen út a teljes egészséghez, boldogsághoz és életörömhöz az, hogy örömöt és áldást jelentsünk mindennek, amivel kapcsolatba kerülünk.
Ez volt a kozmikus világkép rövid összefoglalója.

Egy előadásból a Martinus Intézetben, 1955. február 10-én, csütörtökön. Először a Kosmos 1983 (1) című kiadványban jelent meg.

Hatalom és az erő volt az uralkodó tényező a társadalmi életben. A legerősebb ember volt a hősi példakép a népek világában. Ezért volt teljesen természetes, amikor az emberek a vallási ösztönükön át sejtették azt, hogy a természeti erők mögött van valami, ami még erősebb, mint a legerősebb ember, és akkor ezeknek a óriási erőknek ugyanolyan tulajdonságokat adtak, mint a hősnek vagy a vezérnek. Az emberek megtestesítették őket, mint például az ősi skandináv Odint és Tort és a többi isteneket, és az ótestamentumból ismerjük a hegyi istent, Jehovát. Az fontos volt, hogy jó kapcsolatban álljanak ezekkel az erős istenekkel és úgy cselekedjenek, hogy nekik kedvükre legyenek. Mikor megpróbálták elképzelni, hogy mi volna az, ami kedvére lenne az isteneknek, akkor csak magukból tudtak kiindulni. Ami az embereknek a mintaképe volt, az lett a gondviselés ideálja is. Hogy haragvóak legyenek valakire, hogy bosszút álljanak és büntessenek, és talán néha megkegyelmezzenek, ez annyira magától értetődő volt az emberek számára, hogy az is nyilvánvaló volt számukra, hogy az ő istenük vagy isteneik ugyanúgy gondolkodtak vagy cselekedtek egy olyanféle ideál és erkölcs után. Az Isten tehát az emberek képmására lett megalkotva. De mikor az emberek ezen a fejlődési szakaszon nagyon közel álltak az állatvilághoz és a dzsungel elvét alkalmazták, az erősebb igazát a társadalmi – és a mindennapi életben, az istenképük egy állatias istenkép lett. A gondviselésben egy bosszút álló, büntető istent láttak, egy olyat, akinek barátai és ellenségei voltak, egy isten, aki háborút visel és rokonszenve és ellenszenve van, akárcsak az embereknek.

De hogy van ez most manapság az emberek istenfelfogását illetőleg? Még nem mindig sokan hiszik azt, hogy az Isten haragszik, hogy megtorol és büntet? Nem örökös elkárhozás van kihirdetve a vétkesekre és a pogányokra, ha nem térnek meg és nem kérnek bocsánatot és kegyelmet? Nincs sok olyan hívő, akik az istenség favoritjának képzelik magukat, akik a mennyország üdvösségét fogják átélni, mialatt a hitetlenek egy örök időkre szóló pokolban fognak égni, ahol csak sírás és fogak csikorgatása van? Nem éppen a kegyelmen és a bűnök megbocsátásán keresztül, mint azt az emberek hiszik, hogy meg tudnak szabadulni az elkárhozástól? Ezek az elvek ugyanazok, mint az őskori pogányságban voltak. Az ősi vallásokban az áldozat az istennek vagy az isteneknek egészen természetes és magától értetődő volt. A primitív vallásokban embereket áldoztak és később az állatok és virágok áldozatára tértek át.  Az ótestamentumban lehet olvasni az áldozati bárányról, amit leöltek a Jehova dicsőségére. Egy ilyen véres teológiától csak elszoktak már a civilizált emberek között, legalább is a keresztény országokban? Nem, ez nem történt meg! Az igaz, hogy már nem áldoznak embereket vagy állatokat azért, hogy kiengeszteljék az Istent, de hisznek abban, hogy egy ártatlan lény fel lett áldozva, azért hogy az embereket lehessen megváltani az örökös kárhozattól. Hisznek abban, hogy Krisztusnak meg kellett halni a kereszten, mint egy áldozati báránynak, azért, hogy az Isten meg tudjon kegyelmezni és megbékélni a vétkes emberiséggel.

Az egész kibékülési tanítás a dogmatikus kereszténységben valójában folytatása a pogányságnak egy haragos istenről való hiedelméről, kinek lehetnek ellenségei, és akinek kegyelemért és a bűnöknek a megbocsátásáért kell könyörögni azért, hogy ne kelljen egy örök pokolba gyötrődni. De Krisztus azt mondta, hogy az Isten a szeretet. Mondván: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Azt is mondta: Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki felkelti napját jókra és, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.”

De az emberek nem voltak eléggé érettek arra, hogy elfogadják Krisztus kristálytiszta tanítását, ezt szükséges volt összekeverni a pogánysággal, hogy valaki el tudjon fogadni egy kicsit ebből és ismertté tegye a föld nagy területein. Ez tehát nem a dogmatikus kereszténység kritikája mikor azt mondom, hogy ennek megbékélés tanítása ősi pogány életfelfogáson alapszik. Ez egyszerűen szükséges volt a kereszténység kifejlődéséhez. Gondoljunk csak a régi skandináv emberekre, akiket Ansgar és a többi szerzetesek kereszteltek meg. Hogy reagáltak volna ezek az emberek, akik olyan harcos istenekbe hittek, mint Odin és Tor, ha valaki azzal kezdte volna, hogy nekik szeretni kell az ellenségeiket? Ez volt az, amit püspök Ansgar prédikált, a püspöki bottal az egyik kezében és a karddal a másikban? Nem, ő képviselt egy hitet, amelyik istenének voltak ellenségei, akik vagy engedték magukat megkeresztelni vagy agyon lettek ütve, tehát vagy könyörögni kellett kegyelemért és a bűnök megbocsátásáért vagy pedig direkt a tüzes Gyehennába jutottak.

De a napjainkban ez már másképp történik, mondják talán. A skandináv országokban biztosan senkit sem üldöznek a vallási meggyőződése miatt, még ha ez el is tér a hivatalos kereszténységtől, de az ortodox kereszténység még mindig olyan istenről prédikál, akitől félni kell és kegyelemért kell esedezni és Krisztusról, mint áldozati bárány, aki a világ összes bűneit viszi. Ezek azt állítják, hogy a bűneink eltűnnek a Krisztus vérén át, ha hiszünk ebben a kibékülésben. Ha imádkozunk az Úr kegyelméért és a bűneink megbocsátásáért, akkor fogunk, ha meg vagyunk keresztelve, az örök életnek részese lenni. Mikor én valamikor konfirmálásra készültem a pap azt tanította nekünk, hogy ha egy kisgyerek keresztelés nélkül hal meg akkor örökké kárhozott fog lenni. Ez egy mindentudó, szeretetteljes és mindenható isten az, aki megenged ilyent? Lehetséges az, hogy egy kis élőlény örök szenvedésre és kárhozatra kerül, csak azért, hogy a szüleinek talán nem volt idejük megkeresztelni őt? Képes az az Isten, akiről Krisztus beszélt, megcsinálni ezt? Nem, abszolút nem! Ezt csak egy zsarnok isten tudja, aki az emberektől vagy az embereknek az egyéni diktátori hajlamaiktól alkotott.

Nem is olyannyira különös, hogy sok ember ateista lett, mert ezek nem tudnak inspirálódni egy ilyen Istentől. Az Isten halott állítják, és ezzel azt mondják, hogy az Isten csak az emberek fantáziájában létezett, vagyis hogy csak egy olyan Isten létezett, akit az emberek alkottak a maguk képmására és nem olyan Isten, akinek a képmására az ember teremtve lett. De mi akkor a humánusság az emberekben és honnan származik ez? Az Ótestamentumban beszélnek arról, hogy az emberek meg fogják tanulni a különbséget a rossz és a jó között és így olyanok lesznek, mint az Isten. Ez tehát azt jelenti, hogy az emberek tapasztalatokon és tudáson át Isten képmásai lehetnek. Ez nem egy külső alak vagy forma, amiről itt szó van, hanem egy érzék- vagy tudatformáról.  Látjuk azt is, hogy az emberek tájékozódási képessége, az átélése és megnyilvánulása az ok és okozat elvre van alapozva. Mind az alkotóképessége és a humánus adottsága erre az elvre van alapozva. Ok és okozat az alapja minden tudatképzésnek, vagyis a nélkül az átélés nélkül, hogy valami fájdalmat okoz testileg, vagy lelkileg, nem lenne az embereknek semmilyen együttérzése azokkal, akik szenvednek és nehézségekkel küszködnek. A felebaráti szeretet vagy a humánus tendenciák az emberekben az intellektuális alkotóképességgel együtt az, ami a valódi állatvilág fölé emeli és lassanként Isten képmására alakítja át, egy olyan lénnyé, aki száz százalékig kifejleszti az alkotó erőit más élőlények számára.

Ennek a megértéséhez szükséges, hogy ismerjék az örökös törvényeket, ami az élőlények létezésének az alapja mindenhol a világegyetemben. Ezek azok a törvények, amit a szellemi tudomány leleplez azoknak, akik már nem tudnak többé inspirálódni a dogmáktól és az elbeszélésektől egy ősi haragvó Istenről, aki bosszút áll és büntet sokkal gonoszabbul, mint bármely ember, vagy nem tud megelégedni a materialisták vagy az ateisták állításaival, hogy az élet csak a találomra összegyűlt anyagoknak az eredménye, amelyek megszűnnek mikor ezek az anyagok az örökös körforgásukban új kapcsolatoknak és kombinációknak a részei lesznek. Az anyag körforgásának a megértése abszolút szükséges az élet megértéséhez, de ez az ösztön vagy megértés nem mindig lehet korlátozva a fizikai anyagok körforgásához.

Mi az, ami elősegíti ezeket a körfolyamatokat, amelyek mindenhol ahol át lehet tekinteni egy egész körfolyamatot, az élőlények hasznára van? Ez nem maga a körfolyamat, ez csak ok és okozat. Létezik valami más is, ami körfolyamatot teremt és átéli ezt nem csak fizikai minőségben, hanem körfolyamatot a sugárszerű vagy pszichikai anyagból is, van valami, ami tapasztalatokat szerez és kifejleszti az alkotóképességét ezeknek a tapasztalatoknak az alapján. Mi az, amit az alkotó bennünk átél és tapasztal?  A fizikai és a lelki élettörvényeket. De az alkotónak a földi emberben még csak a fizikai törvényekről vagy a körfolyamatokról

van ismerete. A lelki vagy a szellemi körfolyamatokat, amely nélkül a fizikai körfolyamatok nem tudnak létezni, ez az alkotó rendszerint nem ismeri.

Ezért káosz a földi embereknek az élete, ahol a háború tombol és bűncselekmények, betegségek, elkeseredettség és félelem uralkodik. Az a pokol, ahova az elkárhozott lelkek voltak szánva a dogmatikus kereszténység szerint, nem lehet borzalmasabb, mint az a pokol, amit az embereknek lehetőségük van átélni itt a földön. Nem valamiféle haragos vagy bosszúra szomjas Isten az, aki ítélte el őket mindezekre, és akinek örömet szerez az emberek szenvedése. Az emberek maguk teremtették meg azokat az okokat, amelyeknek az okozatait, mint fizikai pokolként élik át. Ők vetettek és most kell nekik azt aratni, de van lehetőségük egy új magot vetni, ami nem abból áll, hogy bosszút állni és gyűlölni és ingerültnek lenni vagy, hogy talán megkegyelmezni és lenézően megbocsátani megbánó vétkezőknek, mikor ők legbelül élvezik a hatalmukat és a jóságukat.

A reinkarnáció megértése és a sors létrejövetele megértése annak, hogy az okot és okozatot és a körfolyamatelvet egy sokkal nagyobb távlatban kell nézni, mint ezt a materiális álláspontú emberek teszik. Nehézség, szenvedés és bánatok nem olyasmik, amivel egy isten az embereket megterheli ezeknek a kedvéért, ez csak szadizmus lenne. A kozmikus elemzés szerint a szenvedés az út az élőlény fejlődése és nemesülése felé és ez az út a szenvedés végződésének is. Minden olyan területen, ahol a lény megnemesült és nem képes másoknak bánatot és szenvedést okozni, ja, inkább maga szenved, minthogy oka legyen mások szenvedésének, ott meg van védve. Ja, Krisztus nem volt védelmezve, ellenveti talán valaki. De ő volt. A biblia beszámol arról, hogy több alkalommal zavargások alakultak ki és milyen közel volt ahhoz, hogy meglincseljék, de „ő elment köztük”. De Krisztus maga kívánta, hogy megmutassa az embereknek miképpen egy igazi ember, még akkor is mikor a kereszten függ szegekkel a kezeken és lábakon keresztül meg tud bocsátani és imádkozni a hóhérokért. Nem egy megbocsátás, ami kegyelmet gyakorol és meghódolást követel, hanem egy megértő szeretet, ami arra a tudásra van alapozva, hogy „ezek nem tudják, mit csinálnak”. Mikor Krisztus azt mondta:” Vedd a kereszted és kövess engem” érthetően mutatja, hogy nem vette magára a gondjaikat, hanem mutatta nekik miképpen lehet a terheiket viselni mindenfajta harag, keserűség vagy mártír komplex nélkül.

Akkor a bűnök bocsánata fogalom csak egy rudimentum a kereszténységben, aminek a jelentősége az ókorhoz tartozik? Nem, a bűnök megbocsátásának is megvan a kozmikus elemzése és úgy tud megjelenni az előrehaladt kutatónak, mint egy univerzális elv, aminek jelentősége van a magánember hétköznapi életátélésének. Ha mindaz, amit egy lény elvetett a hajdankorban, a háborútól, gyilkosságtól és mészárlástól a locsogásig, csalásig és gonosz gondolatokig, visszajutna az illetőhöz, akkor a lény soha nem tudna kijutni a sötétségből. Ha pl. Napóleon és Hitler saját életükkel fizetnék meg minden katonának és más embereknek a halálát, amelyeknek ezek „adósai” voltak, akkor őket végtelenségig kellene megölni és kínozni, mikor ők már sokkal korábban rájöttek arra, hogy egy ilyen cselekvésmód ellentétben van az élettörvényekkel és pusztító másoknak és önmaguknak is. Minek a hasznára és örömére és kinek kellene ennek a kínszenvedésnek folytatódni? A sors nem egy büntetés, hanem egy tanítás és mikor a sors okozója megérti, hogy azok a gondolatok és cselekedetek, amelyek miatt egy ilyen sors kialakult, ellentétben vannak a törvényekkel és az által az isten akaratával, akkor a továbbiakban nem tud ilyen cselekedeteket elkövetni. Ezek már nem részei a tudatának. Az aurája most olyan gondolatokból vagy rezgésekből áll, amelyek sokkal finomabb jellegűek és emiatt a visszatérő sorshullám semlegessé válik. A gonoszság elhagyta az embert, azért mert az ember a gondolatvilágával elhagyta a gonoszságot.

Erre a kérdésre a vallások megpróbáltak választ adni. Az emberek a szerencsétlenségben egy haragos istent akartak látni vagy istenek bosszúját és a szerencsében pedig istennek vagy isteneknek a kegyét és jóindulatát. Az emberek tehát egy isteni gondviselésben csak olyan lényt tudtak látni, akinek emberi gyöngeségei és hajlamai voltak mármint harag és bosszúállás, igény az üldözésre és a bosszúra. Egy ilyenféle gondolatmenetből természetes, hogy az emberek megpróbáltak tenni valamit, hogy kedvére cselekedjenek az isteneknek, hogy az által előnyt nyerjenek, és a kiválasztottjaik legyenek. A régi vallások azért vannak tele áldozati ceremóniákkal. Az emberek a tulajdonukból a legjobbakat áldozták, még a saját gyermeküket is.

A zsidó vallásban, ahol a fejlődés olyan távra jutott, hogy az emberek hittek egy istenben, aki a teremtő és fenntartó minden élőnek, mégsem jutottak messzebbre minthogy úgy fogták fel ezt az istent mint egy harcnak és bosszúállásnak istenét, amit imádni kell rettegésben és borzongásban. Az Ótestamentumi beszámoló Ábrahámról, aki feláldozni készült Iszák fiát az Úrnak, de akit az utolsó pillanatban megakadályozott az Úrnak egy angyala mutatja azt, hogy az emberáldozat nem volt idegen a zsidóknál sem egy speciális korszak alatt, de ahol később áttértek állatokat áldozására. Véres emberi és állati áldozatok minden népfajnál egy bizonyos időszak alatt egy része volt az istentiszteletnek és állatáldozat manapság még mindig szokásban van itt a földön.

Akkor az emberek készek emberáldozatokkal a mi korszakunkban? Ennek úgy kellene lenni, de annak ellenére egy haragos istenség képe még mindig olyannyira erős az embereknek vakhittel telitett elméjükben, hogy a világvallások egyikének egy emberáldozat az, ami alapvető a dogmatikájában.  A dogmatikus kereszténység kiengesztelődési tanításában úgy fogják fel Jézus keresztre feszítését, mint egy szükséges jelenséget azért, hogy enyhítsen meg egy istent, aki haragszik az emberekre a vétkeik miatt. Azáltal, hogy az Úr elfogadja ezt a véráldozatot, megkegyelmez ahelyett, hogy igazságot követelne és megbocsátja az embereknek a vétkeit, ha ezek csupán bűnbánatban és megbánásban hivatkoznak erre az áldozatra és vakul hisznek Krisztusban, mint áldozati bárány, aki vérével váltja meg őket attól a büntetéstől, ami a pokol örökké tartó szenvedését képviseli. Milyen tévhit és pogányság, a „kereszténység” formájában, ami az emberiség nagy részét szellemi sötétségbe burkolta be!  De ezt nem lehet senkinek a szemére hányni. Az emberiség nem volt érett egy nagyobb megértésre a sorsának tulajdonképpeni okának. De ez a tévhit hosszú távon nem létezhet egy olyan vallásban, aminek a szeretet a fundamentuma. Lassanként mikor a földi emberek egyre inkább humánusabbak lesznek, egyre nehezebb lesz megérteni, hogy az istennek azért, hogy megbocsássa egy személynek a vétkeit és felmentse a büntetés alól, szüksége van egy másik lénynek a megbüntetésére, sőt egy olyan lényre, aki ártatlan és aki az életét is teljesen példásan élte.

Az a felfogás, hogy minden bűnös megszabadul a büntetéstől, függetlenül attól, hogy mennyire gonoszok és istentelenek is voltak, ha csak az utolsó pillanatban elfogadják, hogy egy ártatlan ember magára veszi a szenvedést és a büntetést, ez manapság sok ember részére teljesen szadizmusnak tűnik. Ezért éppenséggel nem különös, ha egy intellektuális és humánus embernek nehéz megérteni, hogy egy ilyen lelki alkat méltó lenne egy istennek. Mikor egy büntetést eltörölnek egy bűnösnek, de csak akkor mikor egy ártatlan magára veszi ezt, akkor a büntetés elvesztette az értelmét mégpedig, hogy egy realista formában a bűnűzőt vagy a vétkezőt tudatossá tegye a vétkére vagy a bűnére és félelemmel és intéssel telítse meg és ekképpen megakadályozzon egy ismétlést. Mikor a büntetés egy ártatlant sújt akkor nem az egyénnek a megjavulása, ami a büntetésnek a célja, hanem csak a büntetésnek a végrehajtása valakin. Ez tehát csak a büntetés lenne a büntetésnek véghezvitele miatt és a gyönyörködés valakinek a szenvedésében, ami az oka lenne a gondviselés vágyának a büntetés után. De ez nem egy normális igazságszolgáltatás az emberek között, hogy egy ártatlan magára tudja vállalni a bűnösnek a büntetését csak azért, hogy az ítélet végre legyen hajtva és a bűnös pedig megszabaduljon. A földi bírák tehát igazságosabbak lennének, mint a mennyei bíró! Nincs valamiféle hiba egy ilyen felfogásban, ami az istenség tudatát illeti? Ilyen tévhit nem tudja megtölteni a templomokat és lelkesíteni az embereket örök időkre. Egy humánus és szeretetteljes ember nem képes elfogadni egy olyan felfogást az istenről, aminek a logikus következménye az, hogy az Isten szadista, egy abnormális és beteg lény.

A humánus fejlődött emberek kezdik megérteni, hogy az élőlények szenvedésének az oka éppúgy, mint a lehetőség annak a legyőzésére, a saját lelki alkatukban van. Csak egy időszak alatt képesek hinni egy Istenben, aki minden más, mint jó és szeretetteljes. A humánus hozzáállásuk egy időre még ateistának is teheti őket, addig is, míg kezdenek mélyebben belegondolni és rájönnek, hogy a vallásokban az isten szeretetéről is szó van.  Az a jóság, ami az emberekben van, az honnét származik? A segítőkészsége, jószívűsége és együttérzése stb.? Ez tapasztalatokon át fejlődött ki. Azok az emberek, akik legtöbbet megértenek és leginkább segítőképesek, mindig azok, akik maguk is átéltek nehézségeket és szenvedéseket. Ezeknek olyan tapasztalataik vannak, amiknek a segítségével át tudják élni mások szenvedését és tudják, hogy mi az, ami segíteni tud. Ezek fejlődtek emberként és a keserű sors eredményt hozott. Ez jelezheti azt, hogy a szenvedésnek és a nehézségeknek van egy értelme, mégpedig az, hogy az embereket humánussá fejleszti és lehetővé teszi egy nagyobb megértését mások szenvedésének és egy vágyat, hogy segíthessenek. Ebben az esetben a szenvedés nem egy büntetés, hanem egy tanulság egy faktor, ami elősegít egy szeretetteljesebb életállásponthoz való jutást. Nincsen egy büntető isten és még kevésbé egy olyan, aki szeszélyes, és akit enyhíteni kell speciális áldozattal, egy ártatlan lénnyel.

Nem kiáltanak az emberek a szerencsétlenség legnehezebb pillanataiban az „ismeretlen” felé segítségért és megszabadulásért, még az un. istentelenek is? Az állat is kiált, mikor veszélyben van, ösztönszerűen elküld egy megfogalmazatlan imát segítségért. Az istentelenek nem hisznek egy kiengesztelődésben, amit nem ismernek, és emiatt nem lesznek „hívők”. És mi lesz azokkal az emberekkel, akik az idők folyamata alatt nem tudtak a kereszténységről, ezek örök kárhozatalra lesznek ítélve? Látta azt az ember, hogy valaki megszabadult a fizikai szenvedéseitől vagy nehézségeitől a vétkek megbocsátásért imádkozva? Látta azt valaki, hogy emberek, akik vakon hisznek a megbékélési tanításban és „szentnek” vagy „megváltottnak” vagy „isten favoritjának” érzik magukat, a hitükön át megszabadultak-e a szenvedéseiktől vagy a nehézségektől? Nem, őket is ugyanúgy sújtja a „gonosz” mint azokat az embereket, akik magukat istenteleneknek és pogánynak nevezik. Semmilyen lény, sem „hívők” sem „hitetlenek” nem lesznek csodálatosképpen megszabadítva a szenvedéstől, azért mert egy másik lény szenvedett miattuk. Milyen gondolkodó lény lenne boldog egy ilyen könnyen megvásárolt mennyországtól? Azok az emberek, akiknél még nagyon kevés a felebaráti szeretet üdvözülnek, mikor a szeretetteljesek és segítésre készek, akik talán nem hívők, elkárhozottak lennének. Ha ez így lenne, akkor lehetséges, hogy nagyobb felebaráti szeretet lehetne találni a pokolban, mint a mennyországban. Mindazonáltal ez nem így van. „ Isten országa bennetek van” mondta Krisztus. Ő tudta, hogy az emberek jóságos és szeretetteljes gondolatai és érzései, amelyek hasonló cselekményeket eredményeznek, az az állapot, amit mennyországnak lehet nevezni. Senki sem fog megdicsőülni azáltal, hogy elsajátítsa az élet javait és élvezzen a mások költségére, hogy ezek vigyék az élet nehézségeit, legyen ez Krisztus vagy valaki más. A „helyettesítő elvben” való hit az, ami a világ szerencsétlensége manapság.

Tény, hogy kevesebb és kevesebb ember hisz a kiengesztelődési fogalomban, de hagyni azt, hogy mások vegyék magukra az ő nehézségeiket, vagy másokra hárítani a felelősséget, azért, amit ő maga csinált, még mindig egy elfogadott szokás és egy alapvető oka a háború minden formájának, ami manapság uralja a világot. Az embereknek meg kell tanulnia, hogy a világegyetem struktúrája és törvényei teljesen mást mondanak el. A világon abszolút nem létezik „vétek” és azért is nincsen „vétkes” akiknek meg kellene bocsátani. Biztos, hogy van tengernyi szenvedés és nehézségek, de ezeknek miért kellene egy démoni isten haragjára alapulni? Mikor az állítás az, hogy az isten maga volt a teremtője ezeknek a vétkes embereknek akkor őneki is része van a vétkeikben. Hogy kínozni és gyötörni ezeket a szerencsétlen nyomorultakat, azért mert ők nem mások, mint aminek teremtve lettek, ez tiszta perverzitás lenne. De Krisztus, aki megmutatta az embereknek miképpen kell szolgálni és szeretetteljesnek lenni minden helyzetben, mondta, hogy Isten a szeretet. Még azt is mondta, hogy „Vedd fel a kereszted és kövess engem”. A mi „keresztünk” a szenvedéseink, tehát Krisztus maga mondta nekünk, hogy át kell menni a szenvedéseken, hogy átélhessük egyesületünket az Atyával, aki maga a szeretet. Ez egy hangban van a korábban mondottal, hogy azok az emberek, akik szenvedéseket és nehézségeket éltek át, azoknak nagyobb a rokonszervük és segítőkészségesebbek, mint mások. A szenvedés vagy a „kereszt” szeretet teremt az embertársak felé és vágyat, hogy másokat szolgáljon.

Akkor honnan származik a „gonosz”, a háború, szenvedések, betegségek, bűncselekmények, minden olyan, ami egy keserves sorsot tartalmaz az embereknek? Miért igaz, amit Pál állít, hogy „miért nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt, amelyet nem akarok?” Azért mert az ember még mindig teremtésben van és nem egy kész ember. Ez a „különös állat”, aminek néhány tudós az embert nevezi, azért „különös” mert ő még nem egy igazi ember vagy egy valódi állat. Ő egy átmeneti lény, aki útban van, hogy Isten képmása legyen. Az a cselekedet, amit Krisztus megvalósított, mint világmegváltó az volt, hogy az embereknek megmutassa, mit is tartalmaz az, hogy valaki egy igazi ember, aki „vet egy magot, amiben a föld minden nemzedéke meg lesz áldva”. Ez a „mag” a felebaráti szeretet, ez az út, igazság és az élet minden ember számára.

Mikor a földi ember az állatbirodalomból fejlődött ki és még mindig félig állat és félig ember, akkor ez természetes, hogy a dzsungel mentalitás még mindig kiemelkedő a tudatában. De a béke utáni vágy és egy magasabbra fejlesztése az alkotó erőnek és az intellektualitásnak is ott van. Az „állat” az emberben, ami az oka annak, hogy szükségünk van tüskésdrótra és kerítésre a lakóházak körül és, hogy szükségünk van rendőrségre és bíróságra. Az „állat” az emberben az, ami a nemzetek felfegyverzését okozza és fejlessze intelligenciáját, hogy egyre  félelmetesebb fegyvereket alkosson. Az „állat” az emberben az, ami a keserves sorsot okozza.

De az a zsenge gyermek, aki már a veleszületett betegségeken vagy egy zord környezetben benne van a sorsának egy komor beteljesülésében, hogyan vonta magára a szenvedéseit? A válasz minden olyan kérdésre, amelyek természetesen felvetődnek mikor az ember a saját vagy más emberek sorsára gondol, a vallásokban van elrejtve. A hinduknál vagy a buddhistáknál ezt karmának és reinkarnációnak nevezik, a kereszténységben pedig: „amit vetsz, azt aratsz és anélkül, hogy valaki újra születik, nem tud bejutni az Isten országába”. Ez ugyanaz az igazság csak különféle formában kifejezve, hogy semmiféle élőlény nem teremtődik a semmiből, hanem fejlődésen át alakul ki egy primitív létből egy magasabb formába, ahol látni fogja „Isten világát” azáltal, hogy a felebaráti szereteten át egy lesz evvel a világgal. A felebaráti szeretetet az emberek kifejlesztették a tudatukban sok életen át. Neki ki kell próbálni milyen az, ha valaki boldog vagy boldogtalan, hogy legyen hatalommal rendelkező ember vagy egy ember, akit senki sem vesz semmibe addig, míg uralkodni képes a tudata felett és nem érinti mások kritikája vagy dicsérete. Senki sem fog többet szenvedni, mint más mikor egy olyan távlatban látjuk, ami sok életen át folyik le. Senki sem tud szenvedni igazságtalanul és senki sem tud tévesen cselekedni, mert mindenki csak azt aratja, amit elvetett. Azért is nincs semmi abból, amit mi kellemetlenségként átélünk, ami a „mások” hibája. Senki sem veszi magára a gonosz cselekedeteinket, de senki más sem csak magunk vagyunk az oka mindennek, amivel a sorsunkon keresztül találkozunk. Mi magunk vagyunk az oka a sorsunknak és lehetőségünk van, azokon a cselekedeteken keresztül, amit ma vetünk, hogy egy fényesebb és boldogabb sorsot arassunk a jövőben. De akkor követnünk kell Krisztust és nem gyűlölködni és bosszút állni, hanem megbocsátani és békét teremteni.

Az istenség, akiben mi élünk, és akinek a szent Lelke áramlik át az univerzumon elektronoktól a tejútig az szeretet. Az univerzum összes erői és energiái kizárólag arra vannak szánva, hogy hasznára legyen az élőlényeknek. Ahol mi úgy fogjuk fel őket, mint „gonoszt”, az valójában csak a kellemetlen jó, ami azokat a tapasztalatokat juttatja számunkra, amely megakadályoz minket attól, hogy eszköze legyünk hasonló erőknek a felebarátaink felé. Egy ilyen hozzáállással az ember lassanként egy isteni eszközzé fog válni azoknak az erőknek, amelyek a földet egy békevilággá fogják változtatni.

Az intolerancia a háború halálos lángjainak oka. Ha két lény vagy két csoport belekeveredik ezekbe a lángokba, és háborúban vagy viszályban állnak egymással, akkor szabotálják a világegyetem alaphangját, amely a tökéletesítő erő, az abszolút béke, öröm és szeretet. Ellenségeknek lenni a normális állapot megzavarását jelenti, és háborút, bánatot és szenvedést jelent. A megbocsátás az út a fényhez, az abszolút békéhez és a valódi élethez és az Istenséghez való kapcsolódáshoz.

A szimbólum központi elemei:

• A narancssárga csillagok két élőlényt vagy élőlény csoportot szimbolizálnak.
• A keresztező narancssárga sugarak azt szimbolizálják, hogy a felek háborúban állnak egymással vagy ellenségeskednek egymással.
• A lángoló földgömb a háborúzó felek közötti ellenségeskedés következményeit szimbolizálja.
• A sugár tenger a világegyetem alaphangját jelképezi ─ a szeretetet. Az, hogy a sugár tenger a földgömbön kívülre nyúlik, azt szimbolizálja, hogy ahol a gyűlölet tombol, ott a szeretet nem tud megnyilvánulni.

– 4. szimbólum

A kozmikus tudat fejlődésének története

A szimbólum az örök élet útját ábrázolja. Minden élőlény ezen az úton halad, az alacsonyabb létsíkoktól a magasabbak felé.

A bal oldalon, indigó színnel jelölve, láthatjuk a boldogság birodalmát, amelynek elnevezése az élőlények belső élmény állapotára utal. A külső fizikai síkon a boldogság birodalmát ásványi birodalomnak nevezzük. Ezt követi a növényi birodalom piros színnel, az állati birodalom narancssárga színnel, és a jövőbeli tökéletes emberi birodalom sárga színnel. A függőleges vonal az állatvilág közepén elválasztja az állati világot az embervilág szférájától.

A háromrészes függőleges oszlopok egyenként egy-egy élőlényt szimbolizálnak. A növekvő oszlopok az egyén fejlődését és a földi élet sokféleségét mutatják. A számok szimbolikusak.

A fehér mező a tetején az örök énünket vagy X1-et szimbolizálja, a lila mező pedig az egyén örök kozmikus szerkezetét, X2-t, amely az énel együtt alkotja az örök tudatosságot.

A színes mező minden teremtett dolgot szimbolizál, azaz a tudatot és a fizikai organizmust, X3-at. A narancssárga csillag, ahol a zöld sugár hátrafelé, a sárgászöld sugár pedig előre mutat, a zöld színnel a természettudományos kutatást szimbolizálja. Ez a kutatás az élet fizikai részéhez kapcsolódik. A színek keveredésével létrejött sugár a magasabb filozófiát szimbolizálja. Ez tovább halad befelé, a spiritualitás felé.

A sárga sugár a tetején a vallási elvet szimbolizálja, amely az embereket a hitből és az vallástalanságból a saját maguk által megtapasztalt kozmikus tudatosság felé vezeti, amelyet az ötágú csillag jelöl. A vallási elv tetején való elhelyezkedése az ember identitásának örök és spirituális részéhez kapcsolódik.

A földi ember vallási őskorának mítoszai így még felfedezetlen kozmikus igazságokat rejtenek.

A földgömb elhelyezkedése az emberiség fejlődési szakaszát mutatja az állatvilág utolsó részében. A bal alsó sarokban lévő kis képen a nap a kozmikus tudatosság mindent átfogó fényét szimbolizálja. A beavatott megérzi mind az örök, mind a teremtett aspektusát a világegyetemnek. A kis háromszög az éretlen embert és az idő és tér által korlátozott érzékelési horizontját szimbolizálja. Lásd a következő szimbólumot.

© Martinus kozmikus szimbólumai a szerzői jogi törvény védelme alatt állnak. A szerzői jogok a Martinus Åndsvidenskabelige Institut i København tulajdonát képezik.

A világegyetem egy végtelen egység, amely egy mindent magában foglaló lényt alkot, vagyis az Istent. Az Isten minden létező élőlényből áll. Ezek életként szerveződnek az életen belül. Ez azt jelenti, hogy minden lény egyszerre makro-lény, amely életteret biztosít a mikro-lényeknek, és mikro-lény, amely életteret kap egy nagyobb makro-lénytől. Így minden élőlény elválaszthatatlanul életfeltétele a másiknak.

A szimbólum központi elemei:

• A háromszög és a középső fehér mező az ént és annak tudat felettét szimbolizálja. A külső mező a fizikai szervezetét és tudatát szimbolizálja.
• A szimbólum több kisebb formátumban való ismétlése azt mutatja, hogy az élőlények szervezetei beépültek az élőlények szervezeteibe.
• Fizikai szervezetünk életteret biztosít szerveinknek, amelyek viszont életteret biztosítanak sejtjeinknek, amelyek pedig még kisebb mikrolényeknek biztosítanak életteret, és így tovább, a végtelenségig.
• Hasonlóképpen, fizikai testünk egy mikrolényt alkot a Föld szervezetében, amely mikroorganizmus a Naprendszer szervezetében, amely viszont mikroorganizmus a Tejút rendszerében, és így tovább felfelé a végtelenségig.

A világegyetem él és azonos Istennel. Isten és az élő lények – az Istenfiak – hat különböző létsíkon keresztül állandó párbeszédben állnak egymással. Az Istenfiak élete úgy szerveződik, mint a szimbólum 7-ben látott organizmusok az organizmusokon belül.

Összefoglalás a 11. szimbólumról – Az örök világkép, az élő lény 2, az örök Istenség és az örök istenfiak

A szimbólum a világegyetemet teljes egészében ábrázolja. A világegyetem egy élőlényt alkot, nevezetesen az Istenséget. Az Istenség hármas elvként jelenik meg, amely az énből, a teremtő képességből és a teremtettből áll. Az Istenség minden létező élő lényt, az istenfiakat magában foglalja. Minden istenfi ugyanazt a hármas elvet képviseli, ezért a szimbólum minden egyes lényt is szimbolizál. Az Istenség és az istenfiak örökös kölcsönhatásban élnek. Mivel minden létező élőlény teremtő és érzékelő szerve együttesen alkotja az Istenség teremtő és érzékelő szervét, itt valósággá válik, hogy az Istenség mindenütt jelen van, mindenható, mindenható és mindenható. A világegyetem alaphangja a szeretet.