Az ősidők óta, ugyanolyan régen, mint az emberek képesek voltak elképzelést alkotni egy gondviselésről, egy istenről vagy istenekről, ezt a gondviselést saját képmásukról hozták létre. Az embereknek természetes az, hogy haragosak vagy ingerültek legyenek, talán még rosszindulatúak is tudnak lenni, ha valami ellenük irányul és még azt is tudja követelni, hogy a másikak, akiket úgy fog fel, hogy igazságtalanok voltak vele szemben vagy megsértették őt, bocsánatot kérjenek. Az ókorban, mikor az emberek még egy primitívebb stádiumban voltak, az ellenségeik megbüntetése és a bosszúállás teljesen nyilvánvaló volt számukra. Ha azok kegyelmet kértek, akkor talán meg lehetett nekik kegyelmezni. Ez is úgyszintén egy módja a hatalom élvezetnek, hogy hagyja az ellenséget megalázkodni és a kegyelemért könyörögni. A létezés inkább a hatalom kérdése volt, mint az igazságé és nem a szeretetről volt szó vagy egy természetes megbocsátásról.
Hatalom és az erő volt az uralkodó tényező a társadalmi életben. A legerősebb ember volt a hősi példakép a népek világában. Ezért volt teljesen természetes, amikor az emberek a vallási ösztönükön át sejtették azt, hogy a természeti erők mögött van valami, ami még erősebb, mint a legerősebb ember, és akkor ezeknek a óriási erőknek ugyanolyan tulajdonságokat adtak, mint a hősnek vagy a vezérnek. Az emberek megtestesítették őket, mint például az ősi skandináv Odint és Tort és a többi isteneket, és az ótestamentumból ismerjük a hegyi istent, Jehovát. Az fontos volt, hogy jó kapcsolatban álljanak ezekkel az erős istenekkel és úgy cselekedjenek, hogy nekik kedvükre legyenek. Mikor megpróbálták elképzelni, hogy mi volna az, ami kedvére lenne az isteneknek, akkor csak magukból tudtak kiindulni. Ami az embereknek a mintaképe volt, az lett a gondviselés ideálja is. Hogy haragvóak legyenek valakire, hogy bosszút álljanak és büntessenek, és talán néha megkegyelmezzenek, ez annyira magától értetődő volt az emberek számára, hogy az is nyilvánvaló volt számukra, hogy az ő istenük vagy isteneik ugyanúgy gondolkodtak vagy cselekedtek egy olyanféle ideál és erkölcs után. Az Isten tehát az emberek képmására lett megalkotva. De mikor az emberek ezen a fejlődési szakaszon nagyon közel álltak az állatvilághoz és a dzsungel elvét alkalmazták, az erősebb igazát a társadalmi – és a mindennapi életben, az istenképük egy állatias istenkép lett. A gondviselésben egy bosszút álló, büntető istent láttak, egy olyat, akinek barátai és ellenségei voltak, egy isten, aki háborút visel és rokonszenve és ellenszenve van, akárcsak az embereknek.
De hogy van ez most manapság az emberek istenfelfogását illetőleg? Még nem mindig sokan hiszik azt, hogy az Isten haragszik, hogy megtorol és büntet? Nem örökös elkárhozás van kihirdetve a vétkesekre és a pogányokra, ha nem térnek meg és nem kérnek bocsánatot és kegyelmet? Nincs sok olyan hívő, akik az istenség favoritjának képzelik magukat, akik a mennyország üdvösségét fogják átélni, mialatt a hitetlenek egy örök időkre szóló pokolban fognak égni, ahol csak sírás és fogak csikorgatása van? Nem éppen a kegyelmen és a bűnök megbocsátásán keresztül, mint azt az emberek hiszik, hogy meg tudnak szabadulni az elkárhozástól? Ezek az elvek ugyanazok, mint az őskori pogányságban voltak. Az ősi vallásokban az áldozat az istennek vagy az isteneknek egészen természetes és magától értetődő volt. A primitív vallásokban embereket áldoztak és később az állatok és virágok áldozatára tértek át. Az ótestamentumban lehet olvasni az áldozati bárányról, amit leöltek a Jehova dicsőségére. Egy ilyen véres teológiától csak elszoktak már a civilizált emberek között, legalább is a keresztény országokban? Nem, ez nem történt meg! Az igaz, hogy már nem áldoznak embereket vagy állatokat azért, hogy kiengeszteljék az Istent, de hisznek abban, hogy egy ártatlan lény fel lett áldozva, azért hogy az embereket lehessen megváltani az örökös kárhozattól. Hisznek abban, hogy Krisztusnak meg kellett halni a kereszten, mint egy áldozati báránynak, azért, hogy az Isten meg tudjon kegyelmezni és megbékélni a vétkes emberiséggel.
Az egész kibékülési tanítás a dogmatikus kereszténységben valójában folytatása a pogányságnak egy haragos istenről való hiedelméről, kinek lehetnek ellenségei, és akinek kegyelemért és a bűnöknek a megbocsátásáért kell könyörögni azért, hogy ne kelljen egy örök pokolba gyötrődni. De Krisztus azt mondta, hogy az Isten a szeretet. Mondván: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Azt is mondta: Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki felkelti napját jókra és, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.”
De az emberek nem voltak eléggé érettek arra, hogy elfogadják Krisztus kristálytiszta tanítását, ezt szükséges volt összekeverni a pogánysággal, hogy valaki el tudjon fogadni egy kicsit ebből és ismertté tegye a föld nagy területein. Ez tehát nem a dogmatikus kereszténység kritikája mikor azt mondom, hogy ennek megbékélés tanítása ősi pogány életfelfogáson alapszik. Ez egyszerűen szükséges volt a kereszténység kifejlődéséhez. Gondoljunk csak a régi skandináv emberekre, akiket Ansgar és a többi szerzetesek kereszteltek meg. Hogy reagáltak volna ezek az emberek, akik olyan harcos istenekbe hittek, mint Odin és Tor, ha valaki azzal kezdte volna, hogy nekik szeretni kell az ellenségeiket? Ez volt az, amit püspök Ansgar prédikált, a püspöki bottal az egyik kezében és a karddal a másikban? Nem, ő képviselt egy hitet, amelyik istenének voltak ellenségei, akik vagy engedték magukat megkeresztelni vagy agyon lettek ütve, tehát vagy könyörögni kellett kegyelemért és a bűnök megbocsátásáért vagy pedig direkt a tüzes Gyehennába jutottak.
De a napjainkban ez már másképp történik, mondják talán. A skandináv országokban biztosan senkit sem üldöznek a vallási meggyőződése miatt, még ha ez el is tér a hivatalos kereszténységtől, de az ortodox kereszténység még mindig olyan istenről prédikál, akitől félni kell és kegyelemért kell esedezni és Krisztusról, mint áldozati bárány, aki a világ összes bűneit viszi. Ezek azt állítják, hogy a bűneink eltűnnek a Krisztus vérén át, ha hiszünk ebben a kibékülésben. Ha imádkozunk az Úr kegyelméért és a bűneink megbocsátásáért, akkor fogunk, ha meg vagyunk keresztelve, az örök életnek részese lenni. Mikor én valamikor konfirmálásra készültem a pap azt tanította nekünk, hogy ha egy kisgyerek keresztelés nélkül hal meg akkor örökké kárhozott fog lenni. Ez egy mindentudó, szeretetteljes és mindenható isten az, aki megenged ilyent? Lehetséges az, hogy egy kis élőlény örök szenvedésre és kárhozatra kerül, csak azért, hogy a szüleinek talán nem volt idejük megkeresztelni őt? Képes az az Isten, akiről Krisztus beszélt, megcsinálni ezt? Nem, abszolút nem! Ezt csak egy zsarnok isten tudja, aki az emberektől vagy az embereknek az egyéni diktátori hajlamaiktól alkotott.
Nem is olyannyira különös, hogy sok ember ateista lett, mert ezek nem tudnak inspirálódni egy ilyen Istentől. Az Isten halott állítják, és ezzel azt mondják, hogy az Isten csak az emberek fantáziájában létezett, vagyis hogy csak egy olyan Isten létezett, akit az emberek alkottak a maguk képmására és nem olyan Isten, akinek a képmására az ember teremtve lett. De mi akkor a humánusság az emberekben és honnan származik ez? Az Ótestamentumban beszélnek arról, hogy az emberek meg fogják tanulni a különbséget a rossz és a jó között és így olyanok lesznek, mint az Isten. Ez tehát azt jelenti, hogy az emberek tapasztalatokon és tudáson át Isten képmásai lehetnek. Ez nem egy külső alak vagy forma, amiről itt szó van, hanem egy érzék- vagy tudatformáról. Látjuk azt is, hogy az emberek tájékozódási képessége, az átélése és megnyilvánulása az ok és okozat elvre van alapozva. Mind az alkotóképessége és a humánus adottsága erre az elvre van alapozva. Ok és okozat az alapja minden tudatképzésnek, vagyis a nélkül az átélés nélkül, hogy valami fájdalmat okoz testileg, vagy lelkileg, nem lenne az embereknek semmilyen együttérzése azokkal, akik szenvednek és nehézségekkel küszködnek. A felebaráti szeretet vagy a humánus tendenciák az emberekben az intellektuális alkotóképességgel együtt az, ami a valódi állatvilág fölé emeli és lassanként Isten képmására alakítja át, egy olyan lénnyé, aki száz százalékig kifejleszti az alkotó erőit más élőlények számára.
Ennek a megértéséhez szükséges, hogy ismerjék az örökös törvényeket, ami az élőlények létezésének az alapja mindenhol a világegyetemben. Ezek azok a törvények, amit a szellemi tudomány leleplez azoknak, akik már nem tudnak többé inspirálódni a dogmáktól és az elbeszélésektől egy ősi haragvó Istenről, aki bosszút áll és büntet sokkal gonoszabbul, mint bármely ember, vagy nem tud megelégedni a materialisták vagy az ateisták állításaival, hogy az élet csak a találomra összegyűlt anyagoknak az eredménye, amelyek megszűnnek mikor ezek az anyagok az örökös körforgásukban új kapcsolatoknak és kombinációknak a részei lesznek. Az anyag körforgásának a megértése abszolút szükséges az élet megértéséhez, de ez az ösztön vagy megértés nem mindig lehet korlátozva a fizikai anyagok körforgásához.
Mi az, ami elősegíti ezeket a körfolyamatokat, amelyek mindenhol ahol át lehet tekinteni egy egész körfolyamatot, az élőlények hasznára van? Ez nem maga a körfolyamat, ez csak ok és okozat. Létezik valami más is, ami körfolyamatot teremt és átéli ezt nem csak fizikai minőségben, hanem körfolyamatot a sugárszerű vagy pszichikai anyagból is, van valami, ami tapasztalatokat szerez és kifejleszti az alkotóképességét ezeknek a tapasztalatoknak az alapján. Mi az, amit az alkotó bennünk átél és tapasztal? A fizikai és a lelki élettörvényeket. De az alkotónak a földi emberben még csak a fizikai törvényekről vagy a körfolyamatokról
van ismerete. A lelki vagy a szellemi körfolyamatokat, amely nélkül a fizikai körfolyamatok nem tudnak létezni, ez az alkotó rendszerint nem ismeri.
Ezért káosz a földi embereknek az élete, ahol a háború tombol és bűncselekmények, betegségek, elkeseredettség és félelem uralkodik. Az a pokol, ahova az elkárhozott lelkek voltak szánva a dogmatikus kereszténység szerint, nem lehet borzalmasabb, mint az a pokol, amit az embereknek lehetőségük van átélni itt a földön. Nem valamiféle haragos vagy bosszúra szomjas Isten az, aki ítélte el őket mindezekre, és akinek örömet szerez az emberek szenvedése. Az emberek maguk teremtették meg azokat az okokat, amelyeknek az okozatait, mint fizikai pokolként élik át. Ők vetettek és most kell nekik azt aratni, de van lehetőségük egy új magot vetni, ami nem abból áll, hogy bosszút állni és gyűlölni és ingerültnek lenni vagy, hogy talán megkegyelmezni és lenézően megbocsátani megbánó vétkezőknek, mikor ők legbelül élvezik a hatalmukat és a jóságukat.
A reinkarnáció megértése és a sors létrejövetele megértése annak, hogy az okot és okozatot és a körfolyamatelvet egy sokkal nagyobb távlatban kell nézni, mint ezt a materiális álláspontú emberek teszik. Nehézség, szenvedés és bánatok nem olyasmik, amivel egy isten az embereket megterheli ezeknek a kedvéért, ez csak szadizmus lenne. A kozmikus elemzés szerint a szenvedés az út az élőlény fejlődése és nemesülése felé és ez az út a szenvedés végződésének is. Minden olyan területen, ahol a lény megnemesült és nem képes másoknak bánatot és szenvedést okozni, ja, inkább maga szenved, minthogy oka legyen mások szenvedésének, ott meg van védve. Ja, Krisztus nem volt védelmezve, ellenveti talán valaki. De ő volt. A biblia beszámol arról, hogy több alkalommal zavargások alakultak ki és milyen közel volt ahhoz, hogy meglincseljék, de „ő elment köztük”. De Krisztus maga kívánta, hogy megmutassa az embereknek miképpen egy igazi ember, még akkor is mikor a kereszten függ szegekkel a kezeken és lábakon keresztül meg tud bocsátani és imádkozni a hóhérokért. Nem egy megbocsátás, ami kegyelmet gyakorol és meghódolást követel, hanem egy megértő szeretet, ami arra a tudásra van alapozva, hogy „ezek nem tudják, mit csinálnak”. Mikor Krisztus azt mondta:” Vedd a kereszted és kövess engem” érthetően mutatja, hogy nem vette magára a gondjaikat, hanem mutatta nekik miképpen lehet a terheiket viselni mindenfajta harag, keserűség vagy mártír komplex nélkül.
Akkor a bűnök bocsánata fogalom csak egy rudimentum a kereszténységben, aminek a jelentősége az ókorhoz tartozik? Nem, a bűnök megbocsátásának is megvan a kozmikus elemzése és úgy tud megjelenni az előrehaladt kutatónak, mint egy univerzális elv, aminek jelentősége van a magánember hétköznapi életátélésének. Ha mindaz, amit egy lény elvetett a hajdankorban, a háborútól, gyilkosságtól és mészárlástól a locsogásig, csalásig és gonosz gondolatokig, visszajutna az illetőhöz, akkor a lény soha nem tudna kijutni a sötétségből. Ha pl. Napóleon és Hitler saját életükkel fizetnék meg minden katonának és más embereknek a halálát, amelyeknek ezek „adósai” voltak, akkor őket végtelenségig kellene megölni és kínozni, mikor ők már sokkal korábban rájöttek arra, hogy egy ilyen cselekvésmód ellentétben van az élettörvényekkel és pusztító másoknak és önmaguknak is. Minek a hasznára és örömére és kinek kellene ennek a kínszenvedésnek folytatódni? A sors nem egy büntetés, hanem egy tanítás és mikor a sors okozója megérti, hogy azok a gondolatok és cselekedetek, amelyek miatt egy ilyen sors kialakult, ellentétben vannak a törvényekkel és az által az isten akaratával, akkor a továbbiakban nem tud ilyen cselekedeteket elkövetni. Ezek már nem részei a tudatának. Az aurája most olyan gondolatokból vagy rezgésekből áll, amelyek sokkal finomabb jellegűek és emiatt a visszatérő sorshullám semlegessé válik. A gonoszság elhagyta az embert, azért mert az ember a gondolatvilágával elhagyta a gonoszságot.