A földi emberek legnagyobb részének a sorsuk egy áthatolhatatlan rejtély. Nem értik meg, hogy miért kell néhánynak elviselni hihetetlen szenvedéseket és nehézségeket, mikor ugyanakkor mások élete pedig egy tökéletes rózsatánc. De éppúgy, mint a boldogság és a szerencsétlenség átélhető már a zsenge korban, akkor adódó, hogy a szóban forgó lény nem lehet ennek okozója. Az élet ebből a távlatból nézve egyetlen nagy miért lesz.
Erre a kérdésre a vallások megpróbáltak választ adni. Az emberek a szerencsétlenségben egy haragos istent akartak látni vagy istenek bosszúját és a szerencsében pedig istennek vagy isteneknek a kegyét és jóindulatát. Az emberek tehát egy isteni gondviselésben csak olyan lényt tudtak látni, akinek emberi gyöngeségei és hajlamai voltak mármint harag és bosszúállás, igény az üldözésre és a bosszúra. Egy ilyenféle gondolatmenetből természetes, hogy az emberek megpróbáltak tenni valamit, hogy kedvére cselekedjenek az isteneknek, hogy az által előnyt nyerjenek, és a kiválasztottjaik legyenek. A régi vallások azért vannak tele áldozati ceremóniákkal. Az emberek a tulajdonukból a legjobbakat áldozták, még a saját gyermeküket is.
A zsidó vallásban, ahol a fejlődés olyan távra jutott, hogy az emberek hittek egy istenben, aki a teremtő és fenntartó minden élőnek, mégsem jutottak messzebbre minthogy úgy fogták fel ezt az istent mint egy harcnak és bosszúállásnak istenét, amit imádni kell rettegésben és borzongásban. Az Ótestamentumi beszámoló Ábrahámról, aki feláldozni készült Iszák fiát az Úrnak, de akit az utolsó pillanatban megakadályozott az Úrnak egy angyala mutatja azt, hogy az emberáldozat nem volt idegen a zsidóknál sem egy speciális korszak alatt, de ahol később áttértek állatokat áldozására. Véres emberi és állati áldozatok minden népfajnál egy bizonyos időszak alatt egy része volt az istentiszteletnek és állatáldozat manapság még mindig szokásban van itt a földön.
Akkor az emberek készek emberáldozatokkal a mi korszakunkban? Ennek úgy kellene lenni, de annak ellenére egy haragos istenség képe még mindig olyannyira erős az embereknek vakhittel telitett elméjükben, hogy a világvallások egyikének egy emberáldozat az, ami alapvető a dogmatikájában. A dogmatikus kereszténység kiengesztelődési tanításában úgy fogják fel Jézus keresztre feszítését, mint egy szükséges jelenséget azért, hogy enyhítsen meg egy istent, aki haragszik az emberekre a vétkeik miatt. Azáltal, hogy az Úr elfogadja ezt a véráldozatot, megkegyelmez ahelyett, hogy igazságot követelne és megbocsátja az embereknek a vétkeit, ha ezek csupán bűnbánatban és megbánásban hivatkoznak erre az áldozatra és vakul hisznek Krisztusban, mint áldozati bárány, aki vérével váltja meg őket attól a büntetéstől, ami a pokol örökké tartó szenvedését képviseli. Milyen tévhit és pogányság, a „kereszténység” formájában, ami az emberiség nagy részét szellemi sötétségbe burkolta be! De ezt nem lehet senkinek a szemére hányni. Az emberiség nem volt érett egy nagyobb megértésre a sorsának tulajdonképpeni okának. De ez a tévhit hosszú távon nem létezhet egy olyan vallásban, aminek a szeretet a fundamentuma. Lassanként mikor a földi emberek egyre inkább humánusabbak lesznek, egyre nehezebb lesz megérteni, hogy az istennek azért, hogy megbocsássa egy személynek a vétkeit és felmentse a büntetés alól, szüksége van egy másik lénynek a megbüntetésére, sőt egy olyan lényre, aki ártatlan és aki az életét is teljesen példásan élte.
Az a felfogás, hogy minden bűnös megszabadul a büntetéstől, függetlenül attól, hogy mennyire gonoszok és istentelenek is voltak, ha csak az utolsó pillanatban elfogadják, hogy egy ártatlan ember magára veszi a szenvedést és a büntetést, ez manapság sok ember részére teljesen szadizmusnak tűnik. Ezért éppenséggel nem különös, ha egy intellektuális és humánus embernek nehéz megérteni, hogy egy ilyen lelki alkat méltó lenne egy istennek. Mikor egy büntetést eltörölnek egy bűnösnek, de csak akkor mikor egy ártatlan magára veszi ezt, akkor a büntetés elvesztette az értelmét mégpedig, hogy egy realista formában a bűnűzőt vagy a vétkezőt tudatossá tegye a vétkére vagy a bűnére és félelemmel és intéssel telítse meg és ekképpen megakadályozzon egy ismétlést. Mikor a büntetés egy ártatlant sújt akkor nem az egyénnek a megjavulása, ami a büntetésnek a célja, hanem csak a büntetésnek a végrehajtása valakin. Ez tehát csak a büntetés lenne a büntetésnek véghezvitele miatt és a gyönyörködés valakinek a szenvedésében, ami az oka lenne a gondviselés vágyának a büntetés után. De ez nem egy normális igazságszolgáltatás az emberek között, hogy egy ártatlan magára tudja vállalni a bűnösnek a büntetését csak azért, hogy az ítélet végre legyen hajtva és a bűnös pedig megszabaduljon. A földi bírák tehát igazságosabbak lennének, mint a mennyei bíró! Nincs valamiféle hiba egy ilyen felfogásban, ami az istenség tudatát illeti? Ilyen tévhit nem tudja megtölteni a templomokat és lelkesíteni az embereket örök időkre. Egy humánus és szeretetteljes ember nem képes elfogadni egy olyan felfogást az istenről, aminek a logikus következménye az, hogy az Isten szadista, egy abnormális és beteg lény.
A humánus fejlődött emberek kezdik megérteni, hogy az élőlények szenvedésének az oka éppúgy, mint a lehetőség annak a legyőzésére, a saját lelki alkatukban van. Csak egy időszak alatt képesek hinni egy Istenben, aki minden más, mint jó és szeretetteljes. A humánus hozzáállásuk egy időre még ateistának is teheti őket, addig is, míg kezdenek mélyebben belegondolni és rájönnek, hogy a vallásokban az isten szeretetéről is szó van. Az a jóság, ami az emberekben van, az honnét származik? A segítőkészsége, jószívűsége és együttérzése stb.? Ez tapasztalatokon át fejlődött ki. Azok az emberek, akik legtöbbet megértenek és leginkább segítőképesek, mindig azok, akik maguk is átéltek nehézségeket és szenvedéseket. Ezeknek olyan tapasztalataik vannak, amiknek a segítségével át tudják élni mások szenvedését és tudják, hogy mi az, ami segíteni tud. Ezek fejlődtek emberként és a keserű sors eredményt hozott. Ez jelezheti azt, hogy a szenvedésnek és a nehézségeknek van egy értelme, mégpedig az, hogy az embereket humánussá fejleszti és lehetővé teszi egy nagyobb megértését mások szenvedésének és egy vágyat, hogy segíthessenek. Ebben az esetben a szenvedés nem egy büntetés, hanem egy tanulság egy faktor, ami elősegít egy szeretetteljesebb életállásponthoz való jutást. Nincsen egy büntető isten és még kevésbé egy olyan, aki szeszélyes, és akit enyhíteni kell speciális áldozattal, egy ártatlan lénnyel.
Nem kiáltanak az emberek a szerencsétlenség legnehezebb pillanataiban az „ismeretlen” felé segítségért és megszabadulásért, még az un. istentelenek is? Az állat is kiált, mikor veszélyben van, ösztönszerűen elküld egy megfogalmazatlan imát segítségért. Az istentelenek nem hisznek egy kiengesztelődésben, amit nem ismernek, és emiatt nem lesznek „hívők”. És mi lesz azokkal az emberekkel, akik az idők folyamata alatt nem tudtak a kereszténységről, ezek örök kárhozatalra lesznek ítélve? Látta azt az ember, hogy valaki megszabadult a fizikai szenvedéseitől vagy nehézségeitől a vétkek megbocsátásért imádkozva? Látta azt valaki, hogy emberek, akik vakon hisznek a megbékélési tanításban és „szentnek” vagy „megváltottnak” vagy „isten favoritjának” érzik magukat, a hitükön át megszabadultak-e a szenvedéseiktől vagy a nehézségektől? Nem, őket is ugyanúgy sújtja a „gonosz” mint azokat az embereket, akik magukat istenteleneknek és pogánynak nevezik. Semmilyen lény, sem „hívők” sem „hitetlenek” nem lesznek csodálatosképpen megszabadítva a szenvedéstől, azért mert egy másik lény szenvedett miattuk. Milyen gondolkodó lény lenne boldog egy ilyen könnyen megvásárolt mennyországtól? Azok az emberek, akiknél még nagyon kevés a felebaráti szeretet üdvözülnek, mikor a szeretetteljesek és segítésre készek, akik talán nem hívők, elkárhozottak lennének. Ha ez így lenne, akkor lehetséges, hogy nagyobb felebaráti szeretet lehetne találni a pokolban, mint a mennyországban. Mindazonáltal ez nem így van. „ Isten országa bennetek van” mondta Krisztus. Ő tudta, hogy az emberek jóságos és szeretetteljes gondolatai és érzései, amelyek hasonló cselekményeket eredményeznek, az az állapot, amit mennyországnak lehet nevezni. Senki sem fog megdicsőülni azáltal, hogy elsajátítsa az élet javait és élvezzen a mások költségére, hogy ezek vigyék az élet nehézségeit, legyen ez Krisztus vagy valaki más. A „helyettesítő elvben” való hit az, ami a világ szerencsétlensége manapság.
Tény, hogy kevesebb és kevesebb ember hisz a kiengesztelődési fogalomban, de hagyni azt, hogy mások vegyék magukra az ő nehézségeiket, vagy másokra hárítani a felelősséget, azért, amit ő maga csinált, még mindig egy elfogadott szokás és egy alapvető oka a háború minden formájának, ami manapság uralja a világot. Az embereknek meg kell tanulnia, hogy a világegyetem struktúrája és törvényei teljesen mást mondanak el. A világon abszolút nem létezik „vétek” és azért is nincsen „vétkes” akiknek meg kellene bocsátani. Biztos, hogy van tengernyi szenvedés és nehézségek, de ezeknek miért kellene egy démoni isten haragjára alapulni? Mikor az állítás az, hogy az isten maga volt a teremtője ezeknek a vétkes embereknek akkor őneki is része van a vétkeikben. Hogy kínozni és gyötörni ezeket a szerencsétlen nyomorultakat, azért mert ők nem mások, mint aminek teremtve lettek, ez tiszta perverzitás lenne. De Krisztus, aki megmutatta az embereknek miképpen kell szolgálni és szeretetteljesnek lenni minden helyzetben, mondta, hogy Isten a szeretet. Még azt is mondta, hogy „Vedd fel a kereszted és kövess engem”. A mi „keresztünk” a szenvedéseink, tehát Krisztus maga mondta nekünk, hogy át kell menni a szenvedéseken, hogy átélhessük egyesületünket az Atyával, aki maga a szeretet. Ez egy hangban van a korábban mondottal, hogy azok az emberek, akik szenvedéseket és nehézségeket éltek át, azoknak nagyobb a rokonszervük és segítőkészségesebbek, mint mások. A szenvedés vagy a „kereszt” szeretet teremt az embertársak felé és vágyat, hogy másokat szolgáljon.
Akkor honnan származik a „gonosz”, a háború, szenvedések, betegségek, bűncselekmények, minden olyan, ami egy keserves sorsot tartalmaz az embereknek? Miért igaz, amit Pál állít, hogy „miért nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt, amelyet nem akarok?” Azért mert az ember még mindig teremtésben van és nem egy kész ember. Ez a „különös állat”, aminek néhány tudós az embert nevezi, azért „különös” mert ő még nem egy igazi ember vagy egy valódi állat. Ő egy átmeneti lény, aki útban van, hogy Isten képmása legyen. Az a cselekedet, amit Krisztus megvalósított, mint világmegváltó az volt, hogy az embereknek megmutassa, mit is tartalmaz az, hogy valaki egy igazi ember, aki „vet egy magot, amiben a föld minden nemzedéke meg lesz áldva”. Ez a „mag” a felebaráti szeretet, ez az út, igazság és az élet minden ember számára.
Mikor a földi ember az állatbirodalomból fejlődött ki és még mindig félig állat és félig ember, akkor ez természetes, hogy a dzsungel mentalitás még mindig kiemelkedő a tudatában. De a béke utáni vágy és egy magasabbra fejlesztése az alkotó erőnek és az intellektualitásnak is ott van. Az „állat” az emberben, ami az oka annak, hogy szükségünk van tüskésdrótra és kerítésre a lakóházak körül és, hogy szükségünk van rendőrségre és bíróságra. Az „állat” az emberben az, ami a nemzetek felfegyverzését okozza és fejlessze intelligenciáját, hogy egyre félelmetesebb fegyvereket alkosson. Az „állat” az emberben az, ami a keserves sorsot okozza.
De az a zsenge gyermek, aki már a veleszületett betegségeken vagy egy zord környezetben benne van a sorsának egy komor beteljesülésében, hogyan vonta magára a szenvedéseit? A válasz minden olyan kérdésre, amelyek természetesen felvetődnek mikor az ember a saját vagy más emberek sorsára gondol, a vallásokban van elrejtve. A hinduknál vagy a buddhistáknál ezt karmának és reinkarnációnak nevezik, a kereszténységben pedig: „amit vetsz, azt aratsz és anélkül, hogy valaki újra születik, nem tud bejutni az Isten országába”. Ez ugyanaz az igazság csak különféle formában kifejezve, hogy semmiféle élőlény nem teremtődik a semmiből, hanem fejlődésen át alakul ki egy primitív létből egy magasabb formába, ahol látni fogja „Isten világát” azáltal, hogy a felebaráti szereteten át egy lesz evvel a világgal. A felebaráti szeretetet az emberek kifejlesztették a tudatukban sok életen át. Neki ki kell próbálni milyen az, ha valaki boldog vagy boldogtalan, hogy legyen hatalommal rendelkező ember vagy egy ember, akit senki sem vesz semmibe addig, míg uralkodni képes a tudata felett és nem érinti mások kritikája vagy dicsérete. Senki sem fog többet szenvedni, mint más mikor egy olyan távlatban látjuk, ami sok életen át folyik le. Senki sem tud szenvedni igazságtalanul és senki sem tud tévesen cselekedni, mert mindenki csak azt aratja, amit elvetett. Azért is nincs semmi abból, amit mi kellemetlenségként átélünk, ami a „mások” hibája. Senki sem veszi magára a gonosz cselekedeteinket, de senki más sem csak magunk vagyunk az oka mindennek, amivel a sorsunkon keresztül találkozunk. Mi magunk vagyunk az oka a sorsunknak és lehetőségünk van, azokon a cselekedeteken keresztül, amit ma vetünk, hogy egy fényesebb és boldogabb sorsot arassunk a jövőben. De akkor követnünk kell Krisztust és nem gyűlölködni és bosszút állni, hanem megbocsátani és békét teremteni.
Az istenség, akiben mi élünk, és akinek a szent Lelke áramlik át az univerzumon elektronoktól a tejútig az szeretet. Az univerzum összes erői és energiái kizárólag arra vannak szánva, hogy hasznára legyen az élőlényeknek. Ahol mi úgy fogjuk fel őket, mint „gonoszt”, az valójában csak a kellemetlen jó, ami azokat a tapasztalatokat juttatja számunkra, amely megakadályoz minket attól, hogy eszköze legyünk hasonló erőknek a felebarátaink felé. Egy ilyen hozzáállással az ember lassanként egy isteni eszközzé fog válni azoknak az erőknek, amelyek a földet egy békevilággá fogják változtatni.